Táborzáró

Ma vége a tábornak.

Kinga így zárt: megtanult bukfencezni, falra mászni az új szandijában, sütött sütit, gyúrt sólisztsünt, amit ki is festett, sok mesét hallgatott, csinált képkeretet, színezett, rajzolt, kézenfogva járt ebédelni, és első perctől nagyon szeretett ott lenni.

Kata: nem találta a helyét, kereste Kingát. Első nap visítva üdvözölte, második naptól már megismerte az utat, sőt már akkor felvillanyozódott, mikor mentünk Kingáért. Este duplán "szeretgették" egymást. Talán mára érzem azt, hogy tud annak örülni, hogy nem csapja le valaki a kezéről a játékokat, és nem dönti hanyatt játékból.

én: dagad a mellem, májam a büszkeségtől. Érik a gondolat bennem a jövőmmel kapcsolatban. Teljesen máshogyan látok sok dolgot, mint akár fél évvel ezelőtt. Pont ma morfondíroztam azon, hogy az Isten megint királyt dobott, mikor 17-re lapot húztam. Tavaly már a p, r, zs terveknél tartottam ovival kapcsolatban, mert BIZTOS voltam benne, hogy az állami ovi nem jön össze. És de. És kifestették, befüvesítették, és nem kell havi 35 ezret kiadnunk ovira.

A dolgaim mindig rendeződnek az utolsó pillanatban, ezt tudom. Abszolút komisz helyzetekben egyszer csak jön a megoldás, hullik, egyenesen az ölembe. Állandóan dilemmázom, izgulok, mikor min, és egyszeriben megoldódik. (Mikor kicsi voltam és szingli, akkor azon paráztam, hogy lesz-e pasi, aki elvisel, hovatovább szeret. Aztán azon, hogy lesz-e gyerekünk. Aztán azon, hogy akkor második gyerekünk mikor lesz. Lesz-e munkám. Satöbbisatöbbi. És lám, most itt csöpögök, hogy elsőszámúm, és másodikszámúm milyen okos, ügyes, mint a legkisebb ugrifüles... és háppi meg písz. És már most morcorog az agyam, meló, mit hol, mikor, értelmeset kellene, de hogyan találok, Kató még kicsi, de már mégsem, kacsintgatok a munka felé, de ugyanakkor ha visszagondolok, hogy mennyi elmebajos, semmi értelme dolgot műveltem [mert ezt várták el tőlem a fizuért], akkor meg azon filózok, hogy ennek van értelme, egy gyereket látni nőni, a bizalmát élvezni, az értelmét kreativitását figyelni, nem pedig a visszadobált számlaelszámolásoknak meg a jogosan hőbörgő levelekre válaszként írt álnyugtató feljegyzéseknek. És igen, kedvem lenne magánozni, meg megreformálni a közigazgatási pályázatosdiját, de ehhez oly pici vagyok én, mint a hangya a pampafűben, és még jól be is tojok már gondolati szinten is a bejárástól, a napi 8,5 órától, a távolságtól. Úgyhogy inkább most lazítok. Mochito ergo sum. Tegnap Melivel a KFC-ben. Mert megérdemeljük. Két kiscsaj meg ott mászkált a Dunapláza közepén, míg mi szürcsöltünk. Tudunk élni mi? És ez most jó nagyon. Ki tudja az időt megállítani?

Ha nem is áll meg az idő, remélem, megint jó lapot húzok. Azt hiszem, most is 17-re. (hahahaha kérem a tök királyt)

 

## (01/) Bár nekem a kicsi akkora, ([Gabella](http://kototu.hu), 2009-08-17)

Bár nekem a kicsi akkora, mint neked a nagy, de kb. hasonlókat gondolok. Mármint a munkába való visszatérésről! Időrablásnak érzem én is. Meg mondjuk nem is nagyon van lehetőség... Kéne valami nagy ötlet! Lehetne az a "tök király"!

## (02/) mochito ([Melinda](http://gerepanna.blogspot.com), 2009-08-18)

De finom is volt az a koktél. Pedig még alkohol sem volt benne.

Nekem hasonló pillanat volt veletek a dunakeszi rév teraszbüféjében a hekk-kel... Hogy akkor ez most olyan jó, hová siessünk?

A következő kép bennem ugyanez, a szeptemberi napsütésben