Lábita színház

A helyi pubban székely lábbábjátékos mesélt. Mivel elég nehéz a műfajt behatárolni, ezért nem is próbálkozom vele, aki teheti járjon utána. A lányok élvezték. Kata annyira felpörgött a sok gyerek közt, hogy csak beszélt, beszélt, beszélt, és még egy kicsit beszélt, majd képszakadás, és szunya. Kinga meg interaktívra vette a figurát.

Kétféle gyerektípus van, na meg az átmenetek. Az egyik típus, aki leül, tátott szájjal figyel, meg sem nyikkan, és olyan, mint egy fimfelvevő, visszaadja az eseményeket. A másik, aki nem tud 1 másodpercet ülni, jön, megy, belebeszél, belekóstol, felmászik, kiszalad, betáncol, feldönt, válaszol, kérdez, megnéz, kutat, kiönt, és természetesen, ha megkérdik ki az a bátor, aki megszámolja az oroszlán fogait, ő az első, aki még azt is vállalja, hogy fogkefével lecsutakolja a bölcsességfogait az állatok királyának.

Ja Kinga az a bizonyos másik típus. Felmászott a nő mellé, megnézte, hogy hová bújt a farkas a szoknyaerdőben, kirámolta a répát a fazékból, megcsikizte a csajszi lábát egy nagy vicces felkiáltással, közelről akarta látni a bábokat, ült széken, földön, párnán, tulipános sámlin, színpadon csak a sejhaján nem. S végül a mese után, mikor megtudtuk, hogy miért varas a bőre a varangynak, mikor a lányok sorra beálltak, hogy a művésznő kipingálja őket, természetesn egy én is akarok olyat felkiáltással beállt a sorba. Nem hiába hiúság kisasszony a neved! (arról, hogy az akarok mennyire elfogadható, eltért a bábos, és a mi véleményünk, ugyanis nálunk nem abszolvált az akarás, viszont a hölgy szerint ez teljesen renben van. ) Kinga festés közben is sajtkukac volt, így fealadta a leckét rendesen, de a végeredmény magáért beszél.