Csak ülök és mesélek

Vad, szeles, energikus, hirtelen, cserfes, bújós, energiabomba, hisztis, csupaszív. Kinga

Kacagós, nyugodt, vigyori, csudálkozós, nyűgös, határozott, erős, kezdeményező, üvöltő. Kata

A mieink. Egyéniségek, és határtalanul jó fejek. Mindketten. Nem a legszuperebbek, mert mindig lesznek náluk szuperebbek. Nekünk mégis ők a legcsudásabbak, a mi alkotásaink.

Egymással? Mint két tesó. "Édes. Nagyon szép. Látod? Nagyon aranyos, szeretem." Majd 2 és fél hónap kellett, hogy hozzávágja az idősebb az ifjabbhoz a bohócot. "Unatkoztam". Ez nem féltékenység. Érzelem. Kötődés. Mikor így, mikor úgy.  2 és fél hónapig szó nélkül hallgatta Kinga, ha Kata ordított, most "unatkozott" kicsit. 2 és fél hónapon keresztül került fordult megjelent egy kedves játékkal, csörgővel, odaadta a párnáját, ölébe vette, nevettette. Azt hiszem magamban jobban örülök a bohócdobálásnak, mintha csak élne mellette, és hidegen hagyná a tesója, így tudom, hogy minden Katával kapcsolatos ténykedése érzelmeken alapul. Az első perctől megfoghatta, megpuszilhatta. Az első perctől sosem kértem, hogy fogja meg vagy puszilja meg. Sosem mondtam, hogy milyen szuper lesz, ha tesója lesz. Szeretném, ha ők találnák szupernek, hogy ketten vannak, és ebbe néha bele kell férjen a bohóchajigálás is, pláne, ha 155-ször felhúzza azt a bohócot, hogy muzsikáljon, hogy jobb kedvre derítse a bömbit. Kata pedig nyilván jobbat is el tudott volna képzelni, mint egy arcán landoló zenebohócot, de előfordul ez, máskor a nővére pörög, hogy neki legyen jó kedve. Ha ennyi konfrontáció lenne köztük tiniként, azt hiszem kábé olyan eufória lenne rajtam, mint egy tucat woodstocki betépett hippin, akik Einstein relativitás elméletét vetették össze J. Joplin nótáival.

Figyelek, gyönyörködök, és néha terelgetek. A testvéri kohéziót azonban a két entitásomnak kell kialakítania.