Te Deum/Hálaadás
Év vége van, a leltározás vagy számvetés ideje. Én is megteszem a magamét :-)
2005 szeptember végén kaptam egy csodálatos ajándékot, a lányomat. Akkor még nem tudtam, hogy lány, csak annyit tutam, hogy Valaki fejlődik a testemben, akinek helyet adok egyelőre a pocakomban, majd később az életemben. Az első ultrahangig minden nap egy ajándék volt. Mivel hamar jelentkeztek a JELEK és igen markánsan :twisted:, ezért bíztam benne, hogy nem lesz semmi baj. A vetélésem óta tudom, hogy miért mondják azt, hogy a 12. hét után lehet csak megnyugodni. Félve vártam az első visszaigazolást a SZÍVDOBOGÁST. Az érzés leírhatatlan. Aztán a második ultrahang vizsgálatnál is minden rendben ment, megkaptam a kiskönyvet, megnyugodhattam. A 9. héttől hihetetlen nyugalom szállt meg. Tudtam, hogy ezzel a babával már nem lehet baj. Minden egyes hányásnál (amiből nekem sok adatott :twisted:) a kellemetlenség mellett örültem, hiszen ennél nagyobb bizonyítékát nem is adhatta volna a gyerekem annak, hogy odabenn minden rendben. Azzal nyugtattam magam, hogy az oviban Vuk lesz a jele :-P
Tavaly karácsonykor én voltam a világ legboldogabb gömbölyödő kismamija :-) A család bővülésével egyben nagyobb fészket kellett néznünk. Tavaly télen sok lakást néztünk meg, és ahogyan lenni szokott a “véletlennek” köszönhetően találtunk rá arra a lakásra, amit végül megszerettünk, és megvettünk. Tervezgettük a közös jövőt, és hagytuk, hogy sarkaiból forduljon ki addigi életünk. 2006 elején sokat jártunk moziba, barátokhoz, egyszóval kihasználtuk, hogy családunk még “csak” 2,5 tagból áll. :-) Egészen április elsejéig dolgoztam, jól viseltem a várandósságot, annak ellenére, hogy toxémiás lettem. Sajnos februárban elestem, így egy hétig feküdnöm kellett, és kaptam egy csini “műlábat” is. :twisted: Szépen kitavaszodott, én pedig kigömbölyödtem, mint a kölyökgólya.
Húsvét után már egyre inkább elfogott a fészekrakási láz :-). Sajnos a lakásvásárlással kapcsolatos ügyintézés lassabban ment, mint gondoltuk, így Stöpszlit még a pici lakásba vártuk. Az utolsó hónapban heti rendszerességgel randevúztam az orvosommal, és egyre jobban vártam a szülést. Feszültség, izgalom, félelem, és nyugalom elegye kavargott bennem. A várakozás napjai lassan teltek, de a végén kirajzolódott, hogy a baba érdekében ha nem indul meg magától a szülés, akkor el kell indítani, mert a méhlepény mandátuma már lejárt, és a terhességi mérgezés is fenyegetően hat a gyerekre. Ugyan sokat sejtetően mondta a szülésznő, hogy legkésőbb hétfőn lesz az a várva várt nap, még reggel is azzal bíztattam magam, hogy lévén front van, és nagy a sorállás a CTG masina előtt, engem biztosan hazaküldenek a batyuval. :-P Hát nem így történt! Mire észbekaphattam volna, már az orvosom meg is repesztette a burkot, és 4-5 perces rendszerességgel jöttek azok a bizonyos “menstruációs görcsök”. Kofa is megtudta a nagy hírt, hogy most már tényleg nincs visszaút, órák múlva bizony apa lesz. Így a sürgés-forgás közepette rendszeresen fájt a hasam, de még vicceltünk, nevetgéltünk, szülőszobát foglaltunk a nagy “roham” előtt, és várakoztunk. Gyors előkészítés, zuhany, és már azt vettem észre, hogy mindenki dícsér, hogy milyen szépen haladok, bíztatnak, hogy nagyon ügyesen csinálom :-). Szépen ment is minden a maga útján, sűrűsödtek, és erősödtek a fájások, és a babám a fejével nyitotta a kiskaput. Az idő telt, de nem éreztem terhesnek a vajúdást, természetes volt, emberi. Kofa végig mellettem volt, segített a jelenlétével. Sajnos Stöpszli szívhangja nem volt kielígítő, és az én vérnyomásom is az egekbe szökött, így választhattam a császármetszés és az epidurális érzéstelenítés között. Utóbbi mellett döntöttem. Kicsit csalódott voltam abban a pillanatban, de megértettem, és elfogadtam, hogy így kell lennie. Két védőnőtanonc is benn volt, mert aznap az én szülésem ígérkezett a legérdekesebbnek. Eleinte kicsit tartottam tőlük, de később nagyon hálás voltam érte, hogy ott voltak. Segítettek, és szinte nem voltak jelen, mikor a csend volt a lényeg. A fájdalmak előbb tompultak, majd teljesen megszűntek. A fájásjelző mutatta, hogy a testem és a gyerek is dolgozik, én pedig gyűjtöttem az erőt. Lassan egy elsöprő erejű érzés jött, tarthatatlanul nyomnom kellett. A szülésznő bátorított, majd visszatarthatatlanul jött a baba, igazi erős fájdalommal. Ekkor már nem minden alkalommal sikerült szót fogadnom, de próbáltam. Jó pár erős fájás után óriási lendületet és erőt adott, mikor meghallottam, hogy kinn van a baba fejebúbja :-) Kofa meg is nézte a kis buksit! És pár percen belül megszületett a 9 hónapja testemben fejlődő kis élet. Ragcsos volt, puha, meleg, és nem sírt, csak hüppögött, és nagyon mérges arcot vágott :-) Mivel nekem háttal tartotta az orvos, még mindig nem tudtam, hogy kisfiú-e vagy kislány :-P Amikor kiderült, hogy kislány egyből mondtuk, hogy a neve Kovács Kinga. Nagyon boldog voltam, büszke, fáradt és ANYA. Anyának lenni akkor és ott azt jelentette, hogy felelősségel tartozok egy 51 cm-es 3 kilós maszatos tökmagért.
Pár naposan az 56-os ruciban úgy nézett ki Stöpszli, mint egy kis kutya, amelyikre nagy a bundája. Gyakorlatilag szinte egész nap aludt, kivéve, mikor evett vagy fájt a pocakja. Az első hónapban 1,3 kilót hízott, ami megmagyarázza a hasfájást :-(
