És megérte?-Ni Kantas

Folytatnám az előző bejegyzést, ha nem is ott ahol abbahagytam, de valahol a közepén. Írtam, hogy otthon ugyanazt a műsort néztük évek óta, talán csak más szemszögből. A "műsorról" magáról nem óhajtok írni, mert azt mindenki látta, aki nem, az nem akarta látni, és őt nem is érdekli az írásom.

Van, amikor sokáig tart valamit megfogalmazni, többször törölök, hogy eléggé píszí legyen, pontosan írjam le a gondolataimat, érzékletesen. Most nagyon könnyű helyzetben vagyok, mert nem a betűkön lesz a hangsúly.

Sokszor megkapom nem csak azt a kérdést, hogy és megérte, hanem azt is, mert azt hiszem máshol jobb? Igen. Ha nem hinném, akkor nem váltanék orvost, nem váltanék munkahelyet, és igen, nem váltanék iskolát vagy tanítót, és nem váltanánk országot. Kofa el tudja engedni a helyzetet, nem olvas újságot, én nála jóval görcsösebb vagyok, és minden nap követem a híreket. Nem kellene. Igaza van. Már eljöttünk, már otthagytuk.

Kinga első napján megkatpa reggel az éves menetrendet szünetekkel, és azon megjelölve sárgával december 14-ével. Mondta a tanárnő, hogy akkor egy projekt részeként koncertet adnak, és az egész napos lesz, délelőtt próba, délután két előadás, ezt mindenképpen írjuk fel, menjünk, nézzük meg, már egy ideje készülnek. Mondtam Kingának khm nincs szuper füle, erre rám nézett, és azt mondta, ez nem erről szól, ez öröm, éneklés. Hát jó.

Hallottam, hogy járnak gyakorolni néha, de nem követtem az eseményeket. Aztán Kinga mondta, hogy szerezzünk be füldugót, mert a kicsik visítanak lelkesen az első sorban, meg hát ő sem valami jól énekel. Hát jó.

Aztán néha hallottam mindenféle hangokat a fürdőből, de eszembe nem jutott, hogy az a koncert repertoárjából lenne, meg különben is, másik kettő is végigénekli az adventet, mindenféle vidám "kocsmadallal". Hát jó.

Kofával összeszedtük a két kisebbet, másfél óra, kibírjuk, sok ünnepséget végigcsináltunk már, meg különben sem opcionális, saját gyerek szerepel, iskolai "kötelezettség", ezt is letudjuk. Hát jó.

Megérkeztünk, egy irgalmatlanul randa szürke épületbe- ami Zürichben tök átlagos, mert itt rengeteg az itgalmatlanul randa szürke épület- bementünk, tömeg, lépcsőkön is ülnek, tapssal két óra, és mehetünk. Leültünk. Hát jó.

És amit kaptunk? Na az minden előzetes várakozásunkat felülmúlta, még akkor is, ha nem voltak semmilyen várakozásaink. Bejött 240 gyerek, kényelmes ruhában, fesztelenül, énekeltek, táncoltak, és láthatóan jól érezték magukat. Nem volt tanár, aki fegyelmezett, nem volt hosszas beszéd, semmi magasztos pátoszos hangulat, csak vidámság és zene. Olyan gyerekek énekeltek együtt, akik még közös nyelvet sem beszélnek, akik nem egy iskolába járnak, akiknek nagy részének semmilyen zenei képzettsége sincs, sőt az elsősök meg ovisok még olvasni sem tudnak. Fekete, sárga, vörös és mindenféle színű, vallású, és kultúrájú gyerek énekelt Balatonról (ez volt az egyetlen szó, amit elcsíptem az este), énekelt a Shalomról, ünnepről, egymásról. Fiatal zenészek tanították nekik az énekeket, és kísérték (legalábbis próbálták kísérni őket) hangszeren. A teremben együtt örült arab, zsidó, ír, kínai, magyar gyerek és szülő. A felnőttek azt mutatták meg a gyerekeknek, hogy mi a közös, mi az, ami összehoz, nem azt, hogy mi miben vagyunk különbek, mások, mint mindenki más rajtunk kívül. Bevándorló? Menekült? Nem tud énekelni? Nem tud németül? Mi a probléma? Ez az este nem erről szól. Hát jó. Ezért jöttünk ide. Ezért jöttünk Svájcba. Smile

És egy kis közös éneklés werkfilmmel, és a háttérben nem látható diónyi giccses hópelyhekkel Biggrin